A büntetőpolitikával szembeni elvárások több ponton találkoznak a társadalmi bűnmegelőzési stratégia célkitűzéseivel. Minden olyan egyedi ügyben alkalmazott büntetés, amely tekintettel van a bűnismétlés veszélyének csökkentésére, bűnmegelőző hatású. Minden olyan büntetés-végrehajtásban alkalmazott módszer (az elítéltek és az utógondozottak munkáltatása, iskolai tanulmányaik folytatása, káros szenvedélyeik kezelése, szakképzésük, a családi kapcsolataik megőrzésére irányuló törekvések), amely a bűnelkövetők társadalmi integrációja érdekében valósul meg, csökkenti a bűnismétlés esélyét, tehát a bűnmegelőzés célját szolgálja.

Magyarországon az elmúlt tíz évben folyamatosan növekedett a börtönnépesség. Ez összefüggésben van az átlagos fogvatartási időtartam emelkedésével is. 2002. márciusában 10800 férőhelyen 17844 személyt tartottak fogva, ami 165 százalékos „telítettséget” jelentett. Az elítéltek közül első bűntényes volt 43 százalék, visszaeső 24 százalék és többszörös visszaeső 33 százalék. A fogvatartottak 40 százaléka Magyarország észak-keleti régiójából származott. Az elítéltek egy része (2003. január 1-jén 363 személy) a meg nem fizetett pénzbüntetés szabadságvesztésre történő átváltoztatása következtében vált börtönlakóvá. Közülük legtöbben azért, mert nincs miből teljesíteni a fizetési kötelezettséget. A büntetés-végrehajtási intézetek zsúfoltsága növeli az intézeteken belül a feszültséget, az erőszakot és a szabályszegések valószínűségét, valamint az elítéltek egymásra gyakorolt káros hatását. A fogvatartottak szociális jellemzői, iskolai végzettsége, szakképzettségi adottságai kedvezőtlenek. (A 8 osztályos végzettséggel nem rendelkezők aránya a jogerősen elítélt felnőttek körében 13,8 százalék, a jogerősen elítélt fiatalkorúak körében 50,6 százalék.)

A fogvatartottak körében a népességarányukat messze meghaladó mértékben vannak roma elítéltek, közöttük sokan hátrányos szociális adottságúak. A büntetés-végrehajtás intézményeiben azonban alig találunk roma szakembereket. Ennek hiányában e népcsoport tagjainak kulturális és tradíciókon alapuló szükségleteire nem tudnak megfelelő figyelmet fordítani.

Mit tudunk róla?

A nemzetközi kutatások adatai szerint legalább 25 százalékkal kell megnövelni a börtönnépességet ahhoz, hogy a bűnözési ráta 1-2 százalékkal csökkenjen. Egy új börtönférőhely létesítése Magyarországon 11,7 millió forintba kerül. A szabadságvesztés költsége 2002-ben naponta és fogvatartottanként 4000 forint volt. A tényleges szabadságvesztésnek vannak nehezen “forintosítható” következményei is. Csökkenti az elítélt önellátási képességét, de nem kell a családjáról sem gondoskodnia. A szabadság teljes elvonása ugyanakkor kimagaslóan a legdrágább büntetés. Arra kell tehát használni, amire való: a legsúlyosabb bűnök büntetésére. Ma nálunk ennél lényegesen tágabb körben – sok esetben szociális ellátó intézményként – alkalmazzák. Szervezeti hiányosságok miatt nem hatékony a társadalmi integrációt szolgáló utógondozási rendszer. A jelenleginél lényegesen jobb eredményekre a pártfogó felügyelői szolgálat reformjának megvalósulása után számíthatunk.

A bűnismétlés megelőzése érdekében a külföldi tapasztalatok szerint széles körben használhatók olyan eszközök, mint a jóvátétel, az áldozat és az elkövető közötti kiegyezés, a megszégyenítő és a közösségben végrehajtott reparáló jellegű büntetések. Az áldozatok számára a jóvátétel a büntetés egyik fontos célja. A hazai rendszer ennek az elvárásnak még nem felel meg.

Az ENSZ „tokiói szabályai” (45/110 közgyűlési ajánlás, 1990) a szabadságelvonással nem járó szankciók szélesebb körű alkalmazása és végrehajtása mellett érvelnek. Ehhez szükség van a büntető igazságszolgáltatás és a bűncselekménnyel érintett közösség intenzívebb együttműködésére, különösen az elítéltek kezelésében, az elkövetők felelősségérzetének felkeltésében, integrációjuk elősegítésében. A magyar büntető igazságszolgáltatás az enyhébb megítélésű bűncselekmények körében alkalmazni kívánja a tényleges szabadságvesztéssel nem járó szankciókat és a büntetőeljárás rendes menetétől való elterelést. Ehhez teremtette meg 2002-ben a szankciók hatékonyságát biztosító szervezeti rendszerét. A pártfogó felügyelői szolgálat működtetésének célja az, hogy az elkövető személyiségében, életkörülményeiben rejlő, a bűnismétlésre vezető kockázatokat feltárja és ezek hatását csökkentse, ezzel segítse elő a társadalmi integrációt és a bűnismétlés megelőzését.

A probléma lényege

A nemzetközi tapasztalatok alapján a pártfogó felügyelet által megvalósított büntetőpolitikai megoldások a szabadságvesztéssel járó büntetés költségeinek alig 15-20 százalékát teszik ki. (A hazai felnőtt korú elítéltek pártfogó felügyelőinek száma azonban 2001-ben országosan mindössze 65 fő, miközben az ügyek száma 2002. január 1-jén 10821 volt, tehát egy pártfogóra átlagosan 166 ügy jutott.) A reform előtti létszámhiány és a nagy munkateher miatt a pártfogónak nem volt lehetősége arra, hogy gyakran találkozzon pártfogoltjával és így arra sem, hogy valóban figyelemmel kísérje a pártfogolt magatartását, még kevésbé, hogy abban változást érjen el. Az elítéltek utógondozásában a szükségesnél kisebb mértékben vesznek részt a civil és az egyházi szervezetek. A tapasztalatok szerint a bűnismétlés kockázata csökkenti a munkalehetőséget, a biztos hajlékot, a tartós emberi kapcsolatokat találó szabadulók között.

A 2002-es reform előtt a próbára bocsátásnál, a felfüggesztett szabadságvesztésnél, vagy a feltételes szabadságra bocsátásnál a hatóságok azért nem írtak elő külön magatartási szabályokat, mert tisztában voltak azzal, hogy a pártfogó szolgálat képtelen volt ezek végrehajtására. A pártfogó szolgálat viszont azért nem volt eléggé innovatív és nem kínált külön magatartási szabályok végrehajtására alkalmas programokat, mert hiányoztak a feltételek a végrehajtásra kötelezett intézményekkel való együttműködés kialakításához. A fiatalkorúak vádhalasztásánál most még nem gyakorlat az okozott kár megtérítését magatartási szabállyal is szorgalmazni.

A felnőtt korúak és a fiatalkorúak pártfogása a folyamatban lévő reform keretében 2003-tól egységes szakmai irányítással az igazságügy-miniszter felügyelete alá került. A továbbiakban szükség van a területi szervek kialakítására, a megfelelő létszám biztosítására, a technikai feltételek megteremtésére, és a munkamódszerek egységesítésére. A jogalkotó feladata a pártfogó felügyelet végrehajtásának szabályozása, a szakma pedig felelős azért, hogy egységes szakmai elvárásokat és ennek megfelelő képzési rendszert alakítson ki, különös figyelemmel a fiatalkorúak és fiatal felnőttek életkori sajátosságaira és a fokozott figyelmet igénylő csoportokra. A 2003-ban befejeződő reform eredményeképpen remélhető, hogy egy egységes szakmai színvonalat képviselő, hatékonyan működő szervezet szolgálja majd a bűnismétlés megelőzését.

A bűnismétlés megelőzését is szolgáló büntetőpolitika kidolgozásának előfeltétele a teljes kriminálstatisztika egységesítése és ennek megfelelő reformja, a bűnözéssel, a közbiztonsággal kapcsolatos lakossági attitűdök rendszeres felmérése és közzététele.

Akcióterv

1.        

a.      A büntetés-végrehajtási intézetekben lévők társadalmi integrációjának elősegítése érdekében a szabadságvesztés tartama alatt meg kell szervezni az oktatás, a szakképző, az OKJ-s képesítést adó, köztük informatikai szakirányú képzési programokat és a kapcsolódó felnőttképzési szolgáltatásokat. A büntetés-végrehajtási intézetben fogvatartott, továbbá a pártfogó felügyelet alatt álló rászoruló elítéltek és vádemelés elhalasztása hatálya alatt állók számára szolgáltatásként meg kell szervezni az álláskereső tréninget, az önismereti csoportot, a konfliktus-kezelő tréninget. A célok elérését pályázati forrásokkal is támogatni kell.

b.      A 2004. évi pályázatok értékelése után a legjobb gyakorlatot terjeszteni kell.

2. A büntetés-végrehajtási intézmények szakmai tevékenységében figyelemmel kell lenni a kisebbségi kultúrák sajátosságaira. Ehhez pályázattal továbbképzési programokat kell szervezni.
3. Ki kell dolgozni a büntetés-végrehajtás egészségügyi intézményrendszerének (személyi, tárgyi feltételek) fejlesztéséhez szükséges intézkedéseket, biztosítani kell a működés folyamatos szakmai, szakigazgatási ellenőrzését.
4.  
   1. El kell érni, hogy a büntetőeljárás és a büntetés végrehajtása során a pártfogó felügyelők gondoskodjanak arról, hogy a terhelt munkanélküli, de munkaképes korú és munkavégzésre alkalmas családtagjai a nyilvántartásba regisztráltassák magukat. Ezt a pártfogó felügyelők az általuk készített környezettanulmányban rögzítsék.
   2. Elő kell segíteni azt, hogy a fogvatartottak regisztrált munkanélküli családtagjainak munkaerő-piaci esélyei javuljanak.
   3. Biztosítani kell azt, hogy a büntetés-végrehajtási intézetben lévők és a pártfogó felügyelet alatt állók gyermekei is részt vegyenek a szervezett szabadidős programokban, nyári táborozásokban.
   4. Utógondozással is segíteni kell a javítóintézetből szabadulók integrációját, erősíteni kell a még meglévő családi kapcsolataikat.
5. A szélesebb körű alkalmazás feltételeinek megteremtése érdekében elemezni kell a közérdekű munka büntetés végrehajtási gyakorlatát.
6. A Kormány felkéri a legfőbb ügyészt arra, hogy széles körben segítse elő a bűncselekményre figyelemmel, az elkövető személyiségéhez és életviszonyaihoz igazított magatartási szabályok alkalmazását. A Kormány felkéri az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökét arra, hogy gondoskodjon a bírák továbbképzésében a magatartási szabályok alkalmazása gyakorlati tapasztalatainak széleskörű megismertetéséről. E szakmai munkát tudományos, empirikus ismereteket (például a kábítószer- és alkoholfüggő életmóddal kapcsolatos ismeretek) is tartalmazó elemzésekkel kell elősegíteni.
7. Meg kell vizsgálni a pártfogó felügyelet speciális magatartási szabályainak alkalmazási gyakorlatát és érvényesülését. A vizsgálat eredményeiről az illetékes szakembereket tájékoztatni kell.

Az Európa Tanács 2001. március 15-i kerethatározatában (2001/220/IB), valamint az ET Miniszteri Bizottságának a büntetőügyben alkalmazott mediációval kapcsolatos Ajánlásában [No.R(99)19] foglaltak végrehajtása érdekében át kell tekinteni a büntetőügyben közvetítő szakemberek speciális képzése kialakításának lehetőségeit úgy, hogy az illeszkedjék a felsőfokú szakmai továbbképzés rendszerébe.